2. fejezet

Váratlanul jött igazság.

Egy percre ledermedtem. Vajon tényleg Ő ül egy méterrel mellettem, vagy a fejembe szállt az a pár pohár koktél? Eszembe jutott, hogy mint mondott a nővérem régen.

"Lehetetlenek nem léteznek, a csodára pedig várni kell." - mondta, amikor közöltem vele, hogy egyszer és leszek Harry Styles barátnője.

Abban a pillanatban rájöttem, hogy az én csodám megérkezett. Erre a percre vártam egész életemben. Nem kell mást tennem csak leszólítani... Leszólítani, mintha az olyan könnyű lenne. Itt ül mellettem egy világsztár akiért oda vagyok, és nincs ötletem, hogy mit mondjak. Na ezt hívják úgy, hogy szívás. Csak néztem ahogyan előveszi a telefonját, ahogyan a fény megvilágítja az arcát. De az arca nem olyan volt, mint szokott. Szomorúság áradt a tekintetéből. Belém hasított a fájdalom, és beugrott egy videó. Az a videó amiben Harry elmondja, hogy mennyire fáj neki, hogy utálják. Emlékszem, hogy végig sírtam azt a videót. Nem bírtam nézni Harry szomorúságát, felálltam és leültem mellé. 

- Öö, figyelj, kérlek ne nézz hülyének. Rajongó vagyok, de nem nem dedikálást vagy képet szeretnék.. - kezdtem bele.
- Mond csak nyugodtan. - vágott közbe Harry és fáradtan rám mosolygott.
- Nem ismerjük egymást, de nekem olyan mintha már évek óta ismernélek. És most úgy érzem, hogy szomorú vagy. - néztem bele a fiú szemébe - Mi a baj Harry? - kérdeztem őszinte aggodalommal és félelemmel a hangomban.

Láttam, hogy egy percre elgondolkozott, majd rám nézett. 


- Miért érdekel ez téged? Te hogy, hogy nem utálsz engem, mint a legtöbb ember? - kérdezte élesen.
- Azért érdekel, mert sokat jelentesz nekem. Te is és a többi fiú is. Ti jelentitek nekem az egész világot. Naponta látom, hogy szidnak titeket, és akár hiszed akár nem, nekem ez ugyanúgy fáj, mint nektek. A suliban állandóan szidnak titeket, de a barátnőimmel a végsőkig kiállunk mellettetek. És tudod miért? Azért, mert szeretünk titeket. - néztem rá, miután befejeztem a mondandóm. 


Meglepetés suhant át az arcán. Láttam a megbánást a szemében, és éreztem, hogy amit mondtam eljutott egészen a szívéig. Rám nézett, mélyen a szemembe, majd megszólalt: 


- Én nem érdemlem meg, hogy ilyeneket mondj, és azt sem érdemlem meg, hogy szeress. Te se és más rajongók se. Én csak énekelek és semmi több, mégis sok ember szeret vagy éppen utál. Szerinted mit teszek még, amiért az emberek a két legkülönbözőbb érzést táplálják irántam? - nézett rám kérdőn.
- Harry, te nem csak énekelsz. A hangod varázslatos. Ha meghallom rengeted érzés megindul bennem. Néha mosolygásra késztetsz, máskor pedig sírásra. A két legkülönbözőbb érzés, ez a kettő is. Különleges vagy, érzésekkel teli, és olyan ember aki túl sokra becsüli mások véleményét. Kérlek magyarázd meg, hogy miért jobb a féltékeny és utálkozó emberek üzeneteit olvasni, mint azokat amiket rajongók küldtek, akik szeretnek téged? Miért kínzod magad Harry? - kérdeztem, miközben mélyen a szemébe néztem. 
- Azzal a reménnyel olvasom el őket, hogy egyszer röviden, tömören megfogalmazzák, hogy miért utálnak és akkor tudok rajta változtatni. Már annyiszor megpróbáltam kitörölni azokat az üzeneteket, de egyszerűen nem tudom. Mindegyikben egy kis remény sugarat látok. Reményt arra, hogy az emberek megszeretnek. - fejezte be szomorúan Harry, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. 


A szívembe hasított a fájdalom. Ugyanaz az érzés, ami évekkel ezelőtt. Nem bírtam nézni ahogy sír. Legördült egy könnycsepp az arcomon. 


- Kérlek, ne sírj. Miért akarod annyira, hogy minden ember szeressenek?! Hiszen te is tudod, hogy ez lehetetlen. Ráadásul mivel tehetséges vagy, - ránéztem, majd félve folytattam- helyes vagy és lányok milliói rajonganak érted, ezért sokan féltékenyek rád. Harry, hidd el nekem nincs konkrét okuk amiért szidnak és utálnak. Csak féltékenyek rád,amiért mondjuk a barátnőjük érted rajong és nem értük. - rá néztem Harry-re, aki mind végig figyelt rám, és le sem vette a szemét rólam, úgy hallgatta amit mondok. - Ugye hiszel nekem? - kérdeztem tőle. 
- Köszönöm - mondta Harry kedvesen. 
- Mit tettem maiért köszönettel tartozol nekem? - néztem rá kedvesen. 
- Megfejtetted az érzéseim. Rájöttem végre, hogy én se lehetek tökéletes, úgy ahogyan senki más se. És hála neked ezt végre el tudom fogadni. - mosolygott rám, majd felállt, megfogta a kezem és engem is felsegített. Ott álltunk egymással szembe. 
- Hát igen, mi lenne veled nélkülem. - mondtam nevetve. 


Harry a szemembe nézett, megfogta a derekam, magához húzott és a fülembe suttogta:
- Nem tudom, hogy milyen lenne. De nem is akarom megtudni. - suttogta, majd megcsókolt.